Kicsit sok mindent nem értek a kezelőfelületen (és máshol sem). Majd megtanulom.
Vizsga előtti felkészülés során nem feltétlenül okos ötlet blogot indítani. S mégis megteszem. Hát akkor in medias res, ahogy a német mondja:
Ma nagyon vacak napom van. A tegnapi sem volt különb. Rendkívül bosszantó, mert nem tudok koncentrálni, pedig nagyon kellene. Nem haladok (áááááááá!) Utolsó államvizsga, aminek két év kihagyás után nekiveselkedek. Egy gyerekkori barátnőmmel folytatott beszélgetés forog a fejemben hetek óta. Újra és újra lejátszódik a fejemben. Már nagyon unom, s lassan kezd a sértett hiúság előtörni belőlem.
A beszélgetés hátterét az adta, hogy nem oly hosszas múltra visszatekintő netes párkeresési kísérletemet egy időre felfüggesztettem, mert már nem feldobott, hanem lenyomott az egész. Kevéske önbizalmam is kezdett köddé válni, így pedig nincs értelme próbálkozni. Akkor döntöttem úgy, hogy inkább megpróbálom az életem egy másik, szintén félbehagyott részét rendezni. Ez az a bizonyos vizsga. Legalább a diplomám legyen meg, ha már öt évet szántam rá az egyetemre az életemből. Úgy gondoltam és most is így gondolom, hogy ez életkémnek azon része, amit "erőből" meg tudok oldani. A többit egyszerűen hagyom történni. Párt találni nem lehet erőből, dacból, csakazértis próbálkozásból. Mert abból pozitívum nem nagy eséllyel származhat. Max. további görcsök.
S ahogy az lenni szokott, a sztregovai magányba visszavonulás előtti utolsó pillanatban ismét felcsillant a remény, hogy talán egy értékes emberre bukkantam. Ebből lett egy hétvégi vendéglátással egybekötött találkozás, és egy nagyon kellemes együtt töltött nap. Aztán nem háltuk el. (és akkor mi van?) Tehát visszakanyarodva a barátnővel folytatott beszélgetéshez: az volt a nagy kérdés, hogy miért nem történt meg? A válasz pedig a következő volt. Azért mert mindketten épp a nagy társkeresés című történet időleges lezárásánál tartunk. Ő sok csalódáson van túl, illetve épp kiheverési szakaszban van. Engem még nagy csalódás nem ért. Nem is akarom, hogy megtörténjen, ezért akarom most abbahagyni a próbálkozást. Úgy gondolom, hogy egy ilyen szituációban, bár a szellemi összekattanás megvan, nem kell feltétlenül elhálni, illetve elb*szni egy induló történetet. Nem sietünk sehová. Sőt épp mindketten a végére értünk egy virtuális alapú társasjátéknak. Ráadásul nekem jön ez a vizsga, feltartóztathatatlanul közeleg. Most már szeretném megcsinálni, ha már bejelentkeztem, ha már kivettem majd az egész évi szabadságomat, hogy felkészüljek rá. Sok függ tőle. A kölcsönös tisztelet jegyében pedig szeretném elkerülni, hogy valamiféle végső mentsvárat látva a másikban belekezdjünk valamibe, és végül pont mi adjuk meg egymásnak, vagy egyikünk a másiknak a kegyelemdöfést. Erre megkaptam, hogy: "Igen mert Neked ez a vizsga az életed értelme!". Nem, nem erről van szó, ez életem azon része, ami rajtam múlik. Amit csak én oldhatok meg. Az induló történet pedig folytatódhat, eljuthat a happy endes végkifejletig, lehet benne szünet, és igen, annak is megvan az esélye, hogy már a bevezetés után rögtön a befejezés fog következni. A dolgok jelenlegi állása szerint ez utóbbi verziót látom megvalósulni. Nem tudom, hogy az amit érzek, a sértett hiúság, a félelem attól, hogy elvesztek valamit, valakit. Valamiért nem hagy nyugodni ennek a végkifejletnek a képe. De annyira bizonytalan vagyok, hogy azt sem merem megtenni, hogy elkezdjek kapálózni valaki után. Egy tisztázó beszélgetés jól jönne mondjuk, de valahogy nem "engedtetik" meg. A sértett hiúság (vagy valami más?) pedig itt illeg-billeg köröttem a sárga ruhájában, mingyá adok néki egy olyan kisszakaszt, hoccsakna...